CÍMLAP FORDÍTÁS FANFICTION NOVELLA

2016. augusztus 21., vasárnap

18.FEJEZET

Dobogó szívvel és felgyorsult lélegezettel foglaltam helyet az alaksori lépcső utolsó fokán, a fejemben még mindig a megtörtént események kavarogtak és kezdett egyre inkább testet ölteni a realista énem, aki ha az ebédlőben is jelen lett volna ez nem történt volna meg. Egyik percről a másikra híres lettem az iskolában és mindenki merész tettemen csámcsog.
- Jól vagy? – kérdezte valaki ismerős tónussal. Elfogadtam a felém nyújtott üdítős dobozt és hevesen bólogattam. Csak akkor vezettem a fiúra a tekintetem, amikor az helyet foglalt mellettem a hideg lépcsőn. Yongguk gondoskodóan meleg tekintette találkozott az én meglepett arcommal. A barátságunk hosszú ideje tartott és fontos szerepet töltött be az életemben. A félhónapos szünet úgy tűnt jót tett neki, ahogy szemügyre vettem kipihentnek tűnt vonásait és sokkal inkább hasonlított arra a Guk-ra, akit én ismerhettem meg-e rövid idő alatt. Csak bámultam rá, nem is tudtam mit mondhatnék neki, kérdezzem meg jól van-e? Vagy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Mit tegyek? Barátom is megérezhette a zavarom, hiszen bíztatóan elmosolyodott és ő kezdeményezett.
- Tudod, hogy te vagy a nap sztárja? – hangja játékosan szólt, de azt az aggódó tónust nem tudta elrejteni. Kínosan elmosolyodtam, majd a tenyerembe temettem az arcomat, hogy ne kelljen látnia a kipirult arcom. Annyira kínos.
- Mi az? Csak nem megbántad? – folytatta.
- Igen is meg nem is. – adtam kétélű választ. – Ami azt illeti jó érzés, hogy végre megmondtam a magamét. – vallottam be hatalmas mosollyal.
- Ügyes voltál. – mosolygott, majd fél karjával az ölelésébe zárt. – Megváltoztál. – mondta.
- Hát itt vagytok! – lép köreinkbe a lépcső tetején álldogáló Seo Jin, majd ő is régi barátként üdvözölve megölel. Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányoltam ezt a két fiút. Valóban színt vittek az életembe, úgy tűnik, a megpróbáltatások után kezd minden jóra fordulni, amiért nagyon hálás vagyok.
A két fiúval az oldalamon ballagok vissza az aktuális terembe, ahol a fizika tanárnő a becsengő után már is ecsetelni kezdi a mai leckét. De félbeszakította a rádióban közleményként felolvasott hír, a portás három nevet említett, akiket várnak az igazgatóiban, köztük engem, Jong In-t valamint a narancsleves bálkirálynőt. Az osztálytársaim szemei rám vetődnek én pedig összehúzva magam kérek elnézést a tanártól, de ő csak int, hogy induljak. Azt hiszem elkiabáltam magam, amikor megjegyeztem, hogy kezdenek sínbe jönni a dolgok. Félve nyitok be az igazgatói irodába, ahol már vár rám a két diák velük szemben pedig a bosszús igazgató képe tárul elém.
- Végre, hogy megjött. – türelmetlenkedett az igazgató úr szigorral a tekintetében, úgy nézett ki, mint aki alig várja, hogy elkezdhesse a megszidást. Nem is kellett sokat várnom, hogy elkezdődjön a show.
- Most nagyot csalódtam benned, Ni Ki. Mindig csak a verseny eredményeid miatt kellett idejönnöd még is mi történt?
Álltam az igazgató úr tekintetét és próbáltam a legbűnbánóbb képemet mutatni, de mikor Choi Rim elkezdte kiforgatni a történteket, mintha tiszta lenne, mint a ma született bárány, úgy éreztem, hogy közbe kell vágjak.
- Bocsánat, hogy közbe szólok igazgató úr. – kezdtem tisztelettudó körítéssel. – De csak annyit tettem, hogy ráborítottam egy kis ivólevet, amit teljes mértékben megérdemelt. – magyaráztam. Az igazgató tágra nyílt szemekkel bámult hirtelen megnyilvánulásom miatt, Jong In ajkai közül pedig egy halk kuncogás szökött ki. Látszott, hogy élvezi a helyzetet, mint külső szemlélő. De valójában mit keres itt? Semmi köze nem volt az esethez, legalább is közvetlenül.
- Kislányom, semmi nem jogosít fel, hogy így bánj az egyik iskolatársaddal. - rázta a fejét a férfi.
- Így van. – helyeselt az áldozatot alakító kétszínű lány. Ha már eddig elmentem, nem hagyom annyiban. A lendület hevében az asztalra tettem a tenyerem és magyarázni kezdtem az igazgató úrnak:
- Nem jogosít fel igazgató úr? Akkor az, rendben van, ha hagyom, hogy elvegye a pénzem, nekilökjön a szekrénynek vagy csak szimplán sértegessen? Ha én ezt kiérdemlem, akkor tényleg nagyon őszintén sajnálom, hogy leöntöttem. – mondtam higgadtan, hol a férfire és hol a terrorizálómra nézve. Az igazgató átgondolta a hallottakat, majd Jong In-hez fordult.
- Fiam te miért vagy itt? – kérdezte.
- Gondolom Choi Rim engem is beárult, amiért kinevettem, és Ni Ki pártjára álltam, engem is meg akar büntetni. – válaszolt lazán a fiú.
Ezek után Jong In-t kiküldte az igazgató, hogy menjen órára, nekünk pedig kiszabta a büntetést miszerint délutánonként a könyvtárban kell segítenünk egy hónapon keresztül folyamatosan.
Nem csináltam semmi égbe kiáltó bűnt, ezért zokon esett a büntetés, hiszen csak kiálltam magam mellett végre valahára. Ez miért érdemel megtorlást?
***
Bosszankodva pakoltam a könyveket ábécé sorrendbe, ahogy a könyvtáros nő utasított, majd elkezdtem a polcokra tenni őket. Ahogy sejtettem őnagysága nem jelent meg a büntetésen, ezzel is nekem akart bosszúságot, hiszen az igazgatóiban nem kapta meg amit akart. Az igazgató jobban hitt egy minta diáknak, mint egy bajkeverőnek, ezért pedig hálás vagyok.
Közelebb toltam a gurulós asztalt, hogy felállhassak rá, mivel a könyvnek a W sorban kellett szerepelnie, az pedig a legfelső polcon volt. Az elején még azon gondolkodtam, hogy idevonszolok egy széket helyette, de végül úgy voltam vele, hogy ha leesek, akkor így jártam. Ez a napom már úgy sem lehet ennél rosszabb. Levettem a magas sarkú cipőmet, hogy megkönnyítsem a dolgom, majd nagyon óvatosan másztam fel az alacsony falapra. Sikeresen a helyére passzíroztam a könyvet, kezdtem azt hinni, hogy a balszerencse végre elkerül, de akkor levertem az alatta lévő polcon lévő lexikont, utána kaptam, ezzel kibillentem az egyensúlyomból és guruló kerek miatt az, amin álltam kicsúszott alólam. Hirtelen két kéz fonódott a derekamra és ölelésbe zárva tartotta meg a súlyomat.
- Hogy mi mindig így találkozunk. – szólalt meg mögöttem Jong In, amint meghallottam a hangját tudtam, hogy csak is ő lehet az.
Mikor a lábam elérte a földet, elhúzódtam tőle, majd a cipőimmel foglalatoskodtam, hogy újra a lábaimra vegyem őket. A hajam függönyként takarta el a zavarba jött arcomat, de hamarosan kénytelen voltam szembenézni a fiúval. Már régen ki találtam mit akarok, még is félek megmondani neki, mert lehet ez idő alatt már meggondolta magát. Rájött, hogy nem én vagyok az, akit keres, hogy nem is szerelmes belém. Hamar meg tud változni az ember véleménye, úgy ahogy az enyém is megváltozott egy nap alatt, mondjuk, ha a folyamatra gondolok, akkor két hét kellett hozzá. Nem is. Már akkor elkezdtem változni, amikor eltévedtünk az erdőben, majd a buli éjszakáján és azután a véleményem egyre jobban más irányokat vett, minden téren.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, majd visszafordultam a könyvekhez, úgy tettem mintha még lehetne igazítani bármelyik köteten is. A fejemben pedig megfogalmazódott a terv, hogy játszom tovább a nehezen kaphatót, akkor kideríthettem, hogy milyen szándékkal jött ide, és nem mellesleg hátha elárulja nekem, hogy mire gondolhat mostanában. Változott-e, ez alatt a két hét alatt.
- Te csókoltál meg, és még tőlem kérdezed, hogy mit keresek itt? – humor erőltetett válaszára, felé fordultam, pont akkor, amikor karjait összefonta a mellkasa előtt, egyenesen engem nézett.
- Azért jöttél, hogy bocsánatot kérjek? – puhatolóztam, majd felvettem egy újabb könyvet, folytatva a pakolást.

- Aish, ezt nem hiszem el. – férfias hangja bosszúsan csengett, kirántotta a kezemből a könyvet, majd eldobta az pedig valahol a földön landolt. Neki préselt a szekrénynek, ujjaival pedig körbe fonta az arcomat és erősen tartotta, hogy ne tudjak elnézni.