3. Szerződés

- Szerinted ki kellene öltöznöm? – kérdeztem hátrafordulva barátnőmhöz, aki az ágyamon nyomkodta a telefonját. A rapper lány sapkájából felnézve rázta meg a fejét.

- Esküvőre mész vagy szerződést aláírni? – kérdezte, csak úgy csöpögött az iróniától fűtött hangja.

- Szerződést aláírni. – válaszoltam monotonon és kikaptam a szekrényből az első dolgokat, amik a kezem ügyébe kerültek. – Ez jó? – mutattam a lánynak, aki fintorogva felhúzta az orrát.

- Ezt komolyan gondolod? – kérdezte grimaszolva. A szokásos öltözetem egyike volt, szürke póló, írással, valamint egy divatos szakadt farmer az elengedhetetlen tornacipőmmel párosítva.

- Mi bajod vele? Tudod, hogy így öltözködöm. – toporzékoltam ismét a gardróbba bújva és keresgéltem valami elfogadhatóbb után, ami Miss. tökélynek is megfelelhet.

- Igaz, ne hitesd el a sráccal, hogy igényes nő vagy. – bólogatott.

- Ez most szíven ütött. – dobtam a lányra a ruhákat, valójában nem haragudtam, hiszem, ha nem lennének a kitartó és képzett stylistok és sminkesek valóban elmehetnék egy utcai csövesnek. Sosem szerettem a külsőmmel túl sokat törődni, de sajnos az idollá válásomkor meg kellett tanulnom, hogy így nem folytathatom tovább. Ennek ellenére is, amikor csak tehettem a saját és kényelmes ruháimban flangáltam mindenhova. Úgy döntöttem, hogy ma sem lesz másképpen. Nem tudom, hogy Suga mit tud rólam, de ha tökéletességet akarnék mutatni, úgy is belebuknék, hiszen egy éven keresztül nem tudnám eljátszani. Szóval, ha még sem szeretne velem debütálni, akkor most derüljön ki. Bár nem tudom, hogyan függ össze az öltözködési szokásaimmal a dolog.

Átöltöztem az ágyra dobott ruhákba, majd egy gyors kontyba felfogtam a már elég ígéretesen hosszú hajam. A debütálás óta nem vágattam le, szóval majdnem elért a hátam közepéig. Elköszöntem a megmaradt két lánytól és taxival már is a helyszínre siettem. Köszöntem a két biztonsági őrnek, majd a recepcióstól megtudakoltam, hol kerül sor a szerződés aláírására. Arról is biztosított, hogy a partnerem már megérkezett, szóval mindenki csak rám vár.

Idegesség fogott el, de próbáltam minél magabiztosabban lépkedni, majd benyitni a hatos irodába. Illedelmesen köszöntem a menedzsernek és a mellette álló fiút is megajándékoztam egy mély meghajlással. Ő is üdvözölt, így leültünk a székekbe.

- Jobban is felöltözhettél volna. – szólalt meg szemüvege mögül a férfi, mire én csak mosolyogva hátrasimítottam egy kiálló hajszálat.

- Tudod, hogy milyen vagyok. – válaszoltam, mire Gum menedzser egy mindent tudó pillantással jutalmazott. Nem most történt meg először, hogy számára nem megfelelő ruhában jelentem meg. Míg a menedzser a papírokkal piszmogott a mellettem ülő srácra emeltem a tekintetem.

Ő sem volt túlöltözve, ami kicsit megnyugtatott. Egy fekete póló volt rajta egy kigombolt fehér-piros kockásinggel megspékelve, az ő lábait is farmer takarta és piros tornacipőjével dobolt a szék lábánál.

- Szeretném, jól átbeszélni veletek a részleteket mielőtt aláírnátok, remélem nem terveztetek semmilyen programot a délutánra. – nézett fel a papírok alól a férfi és felgyűrte ingujját, ezzel is jelezve felénk, hogy most igazán figyelnünk kell. Mindketten nemlegesen ráztuk meg a fejünket, mind ketten tele voltunk szabad idővel, de ha aláírjuk ezeket a papírokat ez egykettőre meg fog változni. Mielőtt még a menedzser újra belekezdhetett volna, a kedves asszisztense Sue, két poharat tett le elénk, ezzel is megerősítve a férfi szavait az intervallummal kapcsolatban.

Mikor felvettem a melegséget árasztó tárgyat egyből megcsapott a frissen lefőzött kávé illata, hatalmas lelkesedéssel kortyoltam bele. Nagyon finom volt.

Suga levette a pohár tetejét mielőtt még belekortyolt volna az italba, aminek gyümölcsös tea illata volt. Kortyolt egyet és mikor meggyőződött arról, hogy nem ihatatlanul forró nagyobbakat hörpintett.

- Tea? – kérdeztem rá, és felé pislogtam megerősítést várva. Nem kellett sokat várnom a válaszra.

- Jobban szeretem, mint a kávét. – állította, majd az én poharamra nézett. – Kávé? – ismételte meg a beszélgetés kedvezményező szavam ellentétét.

- Én inkább kávé párti vagyok, de a teát is szeretem. – válaszoltam, majd beleittam a kezemben szorongatott műanyag tartalmába.

A kis beszélgetésünk a végéhez ért, mivel a menedzser türelmetlenül lapozott egyet az igen vastag szerződésen. Sosem értettem minek kellett, annyi pont és kikötés, aminek a felére valószínűleg, nem volt túl nagy szükségünk a későbbiekben.

- Már van egy kezdetleges ütemterv a kezemben, ami magába foglalja, hogy ebben a pár hétben és az után mit fogtok csinálni. – kezdte, majd újra lapozott egyet. Figyelmesen olvasta végig az összes lapot, majd felnézett ránk.

- Először is, azt szeretnénk, ha közösen megírnátok egy albumot, amire három hónapotok van. Maximum 6-7 számról lenne szó. Mindenképpen lesznek fotózások, hogy előkészüljünk a promócióhoz, valamint a megítélt legjobb dalt fogjátok élőben előadni, amihez természetesen táncot is kell betanulni. Még nincsenek meg a pontos időközök, hogy mikor és meddig dolgozhattok rajta, de ez attól függ, hogyan haladtok majd. – szemeit összeszűkítve informált minket és próbált érthetően és lassan haladni. Néha a papírra pillantott, ha elakadt, néha pedig ránk nézett, hogy ellenőrizze a figyelmünk. Ha rám pillantott vagy bólogattam, vagy pedig apró mosollyal jeleztem, hogy világos, amiről beszél.

- Egyből kellene kezdenünk? – szólalt meg az élénkzöldre festett hajú fiú, kezeit elnyújtotta a karfán, teljes kényelembe helyezve magát.

- Nem. Először is mindenképpen össze kell szoknotok, hogy menjen a közös munka. És csak azután, tudtok dolgozni, hogy a felelősökkel összedobtuk a nagyvonalú terveket. – magyarázta, miközben a szétdobált lapokat rendezgette. Magamban elmosolyodtam, ahogy felfedeztem leggyakrabb kifejezését. Már két éve volt a menedzserem ez a férfi, és meg volt a szokása, hogy sok mondatot kezd „Először is” szavakkal. Azt is sokat lehetett hallani a szájából, hogy „de” vagy „tehát”, viszont a leggyakrabban az először is kifejezést preferálta.

- Mit ért összeszokatás alatt? – kérdeztem meg, visszakanyarodva a témához.

- A cég kibérel nektek egy szobát a város egyik kerületi hoteljében és úgy kell viselkednetek, mint a vendégeknek. Együtt esztek, beszélgettek, filmet néztek, bármi ilyesmi. Ez segít, hogy jobban megismerjétek egymást így nem lesz rossz vagy nehéz a közös munka.

A Big Hit Entertainment tényleg minden részletre gondolt és pénzt nem sajnálva halmoznak el minket a lehetőségekkel, ezek szerint tényleg nagy sikert várnak el a formációtól, ha ennyi mindent beleölnek. Biccentettem a fejemmel, hogy felfogtam és folytathatja.

- Tehát, ez a hét még szabad mindkettőjüknek. Hazamehetnek a családjukhoz és találkozhatnak a barátaikkal. – sorolta, de az én szívem apróra zsugorodott. Felnyújtottam a kezem, mint az iskolában, hogy hozzáfűzni valóm lenne a javaslathoz, a menedzser, pedig mint egy jó tanár felszólított.

- Innen Európába majdnem 12 óra az út, a hétvége nem elég rá. A visszaúttal együtt egy nap és akkor, ha összeadom a két felet, ami marad, akkor egy estét és egy reggelt tudnék ott tölteni. – magyaráztam. Az egész egy rohanás lenne, aminek majdnem semmi értelme sincs. Eleve Budapestre érkeznék meg és onnan a szülővárosom kocsival is három órás útba telne. Túl sok utazással jár egy maréknyi pillanatért cserébe.

- Igazad van, mindig elfelejtkezem arról, hogy te külföldi vagy. – töprengett el, majd megvakarta a tarkóját.

- Semmi gond. Azt hiszem, csak pihenek két napot akkor. – legyintettem, mintha nem lenne probléma. Folytatni akartam az énekesi pályámat, de nagyon elszomorított a tény, hogy nagyon sokára fogok találkozni a hazai barátaimmal és családtagjaimmal. Annyira beletemetkeztem az idol életbe, hogy elfelejtettem mennyire is régen láttam a normális családom. Felnőtt nő vagyok, és valójában annyira sosem ápoltam közeli kapcsolatot a szüleimmel, de még is hiányoztak. Ez egy természetes érzés volt, amiből nekem is kijutott. Az is hiányzott, ahogy apa minden alkalommal piszkált, vagy anya temperamentuma, hogy dolgoztasson, amennyit csak lehet. Vagy csak a testvéremmel való fecsegés.

- Kaphatunk több napot akkor? – kérdezte udvariasan Suga. Megvillantottam felé, egy szerintem kellemes mosolyt, mire viszonozta a gesztust. Aranyos volt tőle, hogy próbált segíteni, viszont éreztem, hogy a menedzser nem képes több napot adni. Be is igazolódott, ahogy bűnbánóan megrázta a fejét.

- Tényleg nem probléma. – erősködtem, de nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm a két fiút.

Felvettem az asztalról a már rég kihűlt kávét, és legurítottam a hideg folyadék végét. Tovább haladtunk a megbeszéléssel, ekkor már én is próbáltam egy kényelmesebb pózt felvenni, hogy csak is a 26 éves férfira tudjak összpontosítani.

- Azt hiszem a fontos dolgokat összefoglaltam nektek, ha van, kérdésetek még most tegyétek fel. – fonta össze kezeit az asztalon Gum úr és ránk nézett. Egyikünk sem szólalt meg, így a férfi ezt készpénznek véve elénk csúsztatta a hivatalos szerződést. Kivettem egy tollat a tartó dobozból és aláfirkantottam a nevem a pontozott vonal, a menedzser lapozott egyet és rábökött a következő vonalra és addig folytattuk, amíg el nem fogytak a lapok, ezt a repertoárt ugyan úgy végigcsinálta Suga-val. Most már hivatalosan is partnerekké váltunk.

- Ennyi volt? – kérdezte a fiú felnézve a papírokból, mikor az utolsó vonalra is rápingálta a szignóját.

- Nem egészen. – Gum úr, hátrább tolta a széket és az egyik fiókban kezdett kotorászni, majd kiterített elénk öt hotel, különböző prospektusát. – Ki kellene választanotok melyik a szimpatikus. – bökött a papírok felé. Elnézést kérve kiszaladt az irodából, hogy elmenjem a mosdóba, mi pedig ketten maradtunk a hotelek képeivel az asztalon. Az első túlságosan luxus hotel volt számomra, túl jól ismertem ezt a fajtát. Hatalmas felhajtás és minden drága benne, de a személyzet goromba és kedvetlen. A második jobban elnyerte a tetszésem, de túl közel volt az ügynökséghez és több idol meg szokott fordulni benne, így a diszkrét ismerkedést ellehetetlenítené tőlünk. Az újságírók egyből kombinálnának, ha kitudódna. A másik kettő pedig túl messze volt innen. Az utolsó brosúrát széthajtottam, hogy közelebbről is megnézzem. Szép volt, jól felszereltnek nézett ki és nem volt teletűzdelve mérhetetlen luxussal. Ideálisnak tűnt.

- Ez jónak tűnik. – szólalt meg a fiú is a kezemben tartott szórólapra meredve. – Gang Seo nincs innen messze és kevésbé ismert hely.  – sorolta mellette álló érveit.

- És szép is. – gyarapítottam a sort. Mikor a menedzser visszaért egyhangúan toltuk elé a Gang Seo-ban található hotel figyelemfelkeltő lapját. A férfi kiírta a telefonszámot és biztosított minket, hogy értesíteni fog a foglalás dátumáról, meg a pontos időpontról. Ezzel le is zárult a megbeszélés. Mikor elkezdtük erős napsütés uralkodott Szöul utcáin, még is mikor kiléptem a Big Hit bejáratán a nap már igen csak leáldozóban volt.  Még mindig világos volt, de koránt sem tűzött úgy a nap, mint a déli órákban. Telefonszámot cseréltünk a partneremmel, majd külön taxival indultunk el, külön úti cél felé. 6 órára értem haza. Első utam a konyhába vezetett, hogy egyek valamit, és amíg a hűtőben matattam a pultra könyökölt Ro és Hyo Ji érdeklődtek a megbeszélés menetéről.

- Sajnálom, de végül nem jött össze. Ez a Suga egyáltalán nem olyan, mint látszik. – színészkedtem, mintha most lettem volna túl a legrosszabb megbeszélésen. A lányok hisztérikusan követelték, hogy magyarázzam meg és mikor már majdnem nekem rontottak benyögtem, hogy csak vicceltem. Rosszalló pillantásokkal és szúrós megjegyzésekkel díjazták a viccem, de én jót nevettem rajta.

- Nem volt semmi extra. Meghallgattuk a tervet, hogy mit várnak tőlünk, majd aláírtuk a szerződést. – hadartam, miközben kicsomagoltam a múltkori szezámmagos csirke maradékát. Beleborítottam egy műanyag tálba és betettem a mikróba melegedni.

- Először meg kell ismerkednünk. Utána pedig össze kell hoznunk egy hat vagy hét számos albumot, amit promotálni fogunk. – folytattam nagyvonalakban, két harapás között.

- És hogy fog történni az ismerkedés? – kérdezte kíváncsisággal megtűzdelve mondatát a nagy BTS fan, Hyo Ji.

- Gang Seo-ban szállunk meg pár hétre az egyik hotelban, ahol beszélgetnünk meg ismerkedőset kell játszanunk. Azzal a céllal, hogy ha jobban megismerjük egymást könnyebb lesz a közös munka. – vázoltam fel a helyzetet. Hyo Ji paprika piros arccal próbálta leplezni mennyire szeretne a helyemben lenni. Ro csak nevetett a lányon, majd emlékeztette a barátnőnket, hogy akár trió is lehet a duóból. Mosolyogva megforgattam az egyik gombócot, majd a számba lapátoltam a köretből is.

- Nem vagy izgatott? – kérdezte Ro.

- Majd ha ott leszek, akkor biztos ideges leszek. – mondtam elgondolkodva. Idol létem alatt nem igazán teremtettem kapcsolatokat az ellenkező nemmel, és mikor még szürke kisegér voltam, se mondhatnám, hogy vonzottam a fiúk tekintetét. Ilyen téren nagyon bizonytalan voltam, hogy hogyan kéne hozzá állnom ehhez az egészhez.

2. Az ajánlat

Majdnem dél volt, amikor kikecmeregtünk az ágyból, neki láttunk a reggelinek, ami már ebédként is funkcionált. Épp egy nagy gombóc rizst tuszkoltam a számba, amikor Min Ah szólt, hogy csörög a telefonom. Hörcsög pofával vettem el a készüléket a kezei közül, de csak az után vettem fel a telefont, hogy lenyeltem az ételt.

- Haló? – emeltem a fülemhez az eszközt.

- Jó reggelt Ai! Azért hívlak, hogy amilyen hamar csak tudsz, gyere be a Big Hit-hez. – szólalt meg a vonal másik végén a menedzser mély tónusú hangja.

- Miről van szó? – érdeklődtem. Annyiban lezárta a beszélgetést, hogy ez nem telefon téma és bontotta a vonalat. Visszaültem az ebédlőasztalhoz és befejeztem az étel maradékának eltüntetését, üres gyomorral csak nem megyek el a céghez.

- Mi történt? – kérdezte Ro, kibámulva a sapka karimája alól. Megigazított a baseball sapkát a fején, hátrafogta vele a tincseket, amik akadályozták a csirke elfogyasztásában. Letettem a villát és eltoltam magam az asztaltól.

- Be kell mennem a céghez, azt konkrétan nem mondták miért, csak annyit, hogy beszélni akarnak velem. – magyaráztam a dolgot és bevonultam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. Leengedtem az eper szőke hajkoronámat és ki szedegettem a hajgumiba ragadt szálakat.

- Remélem nem valami bandával kapcsolatosat, mert én holnap már utazok haza Busan-ba. – gondolkodott hangosan Min Ah. A lányok a fürdőajtóból figyelték, ahogyan tevékenykedem, és elfogadható állapotba varázsolom magam.

- Nem hiszem, akkor mindenkit behívnának. – okoskodta ki rapper barátnőnk még mindig a sapkáját igazgatva.

Szempilla spirállal kihúztam a szempilláimat, hogy hosszúnak és feketének nézzenek ki, ezzel le is tudtam a sminket. Kifésültem a hajam és visszakontyoltam a fejem tetejére. Felöltöztem és magamhoz vettem a szükséges dolgokat, mint a pénz a taxira és a telefonom. Elköszöntem és kiléptem a lakásból. Egy taxi vitt el a céghez, gyorsan besettenkedtem az ajtón és a menedzserem irodájába igyekeztem. Útközben majd kitörtem a derekam, ahogy a szembe jövő személyzetnek köszöntem illedelmesen, ahogy kellett, de végül sikerült eljutnom az irodákig.

- Ai, gyere beljebb. – köszöntött az öt évvel idősebb férfi, Gum menedzser. Helyet foglaltam az egyik széken és vártam, mi fog ezek után következni. Keresztbe fonta az asztalon lévő kezeit és felém fordította tekintetét felnézve az asztalon heverő papírokból:

- Az elnöktől kaptunk egy javaslatot, miszerint szerződtetnénk téged külön erre az évre.

- A bandán kívül? – kérdeztem kitágult pupillákkal.

- Igen. Biztos ismered a Trouble Maker formációt. – mondta, de ismét felnézett a papírokból, hogy megerősítést kapjon. Bólintottam, így folytatta. – Szóval egy ehhez hasonló duót szeretnénk létrehozni és mivel a csapatod éppen szünetel, nem ütközne másik napirenddel.

- Így rám gondoltak. – mondtam ki a nyilvánvalót. Most a férfin volt a sor, hogy bólintson.

- A többieknek már mind voltak terveik, de úgy tudom neked még nincsenek. Arra gondoltam talán érdekelne. Benne lennél? – kérdezte. Amikor Gum menedzser, kérdést tesz fel, sosem éreztem azt, hogy választási lehetőségem lenne. A gondolat pedig, hogy maradhatok ebben a világban és folytathatom az éneklést elég csábító volt. Nem akartam haza menni és pattogatott kukoricát majszolva tévézni, vagy tanulni, hogy megkapjam a doktori címem, maradni akartam, hogy énekes lehessek. Annyiban voltam bizonytalan, hogy a lányok hogyan fogják fogadni a hírt, ha úgy döntök, elfogadom.

- Ki lenne a másik fél? – adtam hangot a másik fejemben motoszkáló gondolatnak.

- A bandája neki is most ment szünetre, biztosan találkoztál vele a koncerten. Suga a BTS-ből lenne a partnered. – magyarázta. – Még ő sem írta alá a szerződést, de ha te elvállalod, akkor ő is biztosan bele megy. – folytatta a tájékoztatást.

- Nem igazán volt alkalmunk beszélni, mert rohantunk a színpadra. – vallottam be. Tudtam a fiúról pár dolgot, amit éppen a netről és a cikkekből olvastam, de személyesen ismerni azért más dolog lenne. Fogalmam sincs, hogy tudnánk-e együtt dolgozni, de úgy gondoltam, hogy ha nem is próbálom, akkor sosem tudom meg.

- Rendben. Szeretném elfogadni az ajánlatot. – mosolyogtam rá a férfire, aki bólintott és megjegyezte, hogy szerinte jó döntést hoztam. Megkaptam a szerződés másolatát, hogy fussam át otthon és majd a héten be kell jönnöm, aláírni. Illedelmesen elköszöntem és egy kávé kíséretében, amit a büfében vettem, haza indultam.

Otthon megmutattam a lányoknak a szerződést és átrágtuk magunkat rajta. Még elmondtam, amit szóban beszéltünk meg a menedzserrel és végül azt is elárultam ki lesz a partnerem, ha elvállalja. A lányok jól fogadták, nem volt kifogásuk ellene, hiszen a saját szabadidőmben azt teszek, amit akarok, ahogy ők is.

- Olyan szerencsés vagy, Suga-val egy egész éven át. – sóhajtozott Hyo Ji. Nyílt titok volt, hogy oda van a BTS fiúcsapatért, féltékeny szemekkel vizslatott, de azért gratulált az új szerződésemhez.

- Lehet, meglesz a második lány, akinek barátja lesz a mi kis maknae lánykánkon kívül. – húzogatta a szemöldökét Min Ah, könyökét pedig az oldalamba vájta. A többiek is beszálltak a játékba és már az esküvőt tervezték.

- Yah! Még alá sem írtam, fejezzétek be. – ráztam a fejem rosszallóan. – A szerződés pedig kiköti, hogy nem lehetünk együtt. – mutattam a 10. pontra a szerződésben.

- Ugyan, az csak elrettentésnek van, senki sem tartja be. – húzogatta a vállát Ro. – És nézd, abban az esetben, ha mind a két fél kéri, ki lehet bújni ez alól a pont alól. – mutatta meg a kisbetűvel írt részt, kétszer is átvizsgáltam a sorokat, de valóban ez a szöveg állt ott, feketén-fehéren.

- Nekem nem lesz szükségem erre a pontra. – zártam le a témát és a szobában lévő fiókba süllyesztettem a papírt. A többi időt arra használtuk, hogy együtt töltsünk még pár kellemes órát. Hiszen holnap Min Ah utazik haza és lassan a többiek is itt hagynak. Még ezen a héten lesz társaságom, de utána mind hazamennek. Nagyon szomorú voltam, hiszen két évig együtt voltunk szó szerint a nap 24 órájában a lányokkal és most egyedül maradok.

Azért izgatott is voltam, sosem dolgoztam még együtt egy férfi idollal, csak fotózásnál esett meg, de zenei téren még nem volt alkalmam. Nagyon reménykedtem abban, hogy jól ki fogunk jönni egymással, hiszen egy évig fogjuk boldogítani a másikat. 

12. FEJEZET

Kim Jong In szemszöge:

Épp letettem az eddig olvasott könyvet az asztalra, amikor hallottam, hogy valaki benyit a szobába. Kíváncsian szegeztem az ajtóhoz a pillantásom, ekkor szembe találtam magam egy szőke lánnyal, aki olyan óvatosan lépett be, mintha legalább az oroszlánbarlangba érkezett volna meg. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte és innen is hallottam, ahogy kulcs zörög a zárban. Ni Ki villám sebességgel fordult meg és rángatni kezdte a kilincset, de az cseppet sem mozdult.

- Nyisd ki! – kiabálta a lány és tenyerével ráütött a fa ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőzött. Rám sem nézett, csak akkor, amikor én is odasétáltam az ajtóhoz és ellenőriztem, hogy az ajtó valóban be van-e zárva. Egyszerre engedtük ki egy fáradt sóhajt, mire mindketten egymás szemébe bámultunk halálos szinkronban, de nem voltunk olyan helyzetben, hogy élvezzem azoknak a szemeknek a pillantását, így elkaptam a fejem. Idegesen szorította a füléhez a telefont és beletúrt a hajába, kérdés sem volt kit tárcsázott.

- Nem! – vágta rá azonnal. Még mindig az ajtóval próbálkoztam, de sejtettem, hogy nem fog kinyílni varázsütésre. Valahol lennie kell egy pótkulcsnak, de őszintén megmondva fogalmam sem volt hol keressem.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – felkaptam a fejem a vékony hisztérikus hangra, ami a telefonból jött, elég hangos volt, hogy én is halljam. A lány eltartotta a fülétől a telefont, majd amikor a vonal másik végén lévő Ha Na rendes hangnemre váltott újra csevegni kezdett vele cseppet sem türelmesen. Eddig is tudtam, hogy nem szereti a váratlan helyzeteket. Ha nem lettem volna mérges rá, akkor még fel is nevettem volna a hihetetlenül akaratos lányon, akinek mindene volt az irányításmániája.

Volt időm megfigyelni, elég szembetűnő volt, amikor a teremben kikapta a négyesre sikerült angol dolgozatot és láttam, ahogy önmagában hatalmas hisztit csapott, még jobban megerőltette magát és csak azért is kitűnően megtanulta a következő anyagot. Ni Ki olyan ember volt, aki utálta az olyan dolgokat amiket nem irányíthatott, vagy pedig nem úgy alakult, ahogy eltervezte. A visszaemlékezésből visszatérve csoszogtam oda az ágyhoz és magamra húztam a takarót. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát, ahogy a szőkeség kérte és már alvást akartam imitálni, amikor beszélni kezdett.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – vágtam a lányhoz félbeszakítva a monológja előtt és átfordultam a hátamra, szememet a plafonra szegeztem, hallottam, ahogy a lány fájdalmasan felsóhajt, már azt hittem, hogy feladja. Kicsit elszomorodtam, hogy ilyen hamar képes voltam lerázni, eddig pedig olyan lázasan szerette volna elmondani mi történt közte és Sehun között. Ahogy a két nevet egymás mellett említettem, majdhogy nem elkapott a hányinger. Ni Ki szép volt, a maga különleges európai vonásaival, szép kékeszöld szeme, pisze orra és vékony keskeny ajkai vannak, akár egy angyalnak, nem volt meglepő, hogy a legjobb barátomnak is szemet szúrt. Tudtam, hogy a lány mennyire is esztétikus. De az, hogy Sehun ilyen szinten hátba támadott volt a legrosszabb érzés, csak is azért, mert sejthette, hogy érdekel a lány, amióta csak mellé kerültem az első angol órán. Az elején azt gondoltam azért, mert máshogy nézett ki, mint a többi nőnemű egyed, de ahogy kezdtem megismerni, annál jobban megtetszett az a konzervatív személyiség, amit eddig csak az iskolapadból figyelhettem.

A hideg megcsapott, ahogy lehúzták rólam a takarót. Hirtelen már csak annyit észleltem, hogy a dühös tekintetű nő ráül a csípőmre és a fejem mellé szegezi a csuklóimat.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – hangja kimért volt és magabiztos. A hosszú haja csiklandozta az arcomat, kellemes illatot árasztott magából. A felbátorodott lány elérte, hogy már én is cselekedjek, ezzel lerombolva a magának tudott előnyét.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogtam, és könnyeden változtattam a helyzeten, ez már nyilvánvalóan nem tetszett a lánynak, hogy újból ő került a rosszabb pozícióba. Hevesen magyarázni kezdett az alattam tekergő lány és mindenféle szavakkal illetett, hogy kompenzálja mennyire nem ura a helyzetnek. A mondat, amire igazán felfigyeltem, amikor elárulta magát.

 – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – utolsó szavainál ráharapott az ajkaira és zavartan visszavett a hangerejéből, most tudatosult benne, hogy valójában elszólta magát.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdeztem fanyar arckifejezéssel. Nem teljesen győzött meg a magyarázatával, de a közelségétől kezdtem elgyengülni. Egyre inkább azon járt az eszem, hogy azokat a csípős mondatokat kiejtő ajkakat elhallgattassam, sajátos módon.

- Hát ő jobb választás volna. – vágott vissza élesen. Fejét felemelte a párnákról, ezzel teljesen megcsapva édes illatával, már nem akartam gondolkodni, csak is cselekedni.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdeztem már szinte a szájába suttogva a szavakat. Nem vártam választ azonnal birtokba vettem azokat az ajkakat, amik még pár pillanattal ezelőtt minden létező dolognak tituláltak. Az elején dühösen tenyereivel a mellkasomat ütötte, de ahogy nem eresztettem el a csókból, egyre gyengült, majd el is maradt az ellenkezés. A lány már nem próbálkozott semmivel, elmélyítettem a csókunkat, testemmel ránehezedtem mire egy halk nyögés szökött ki ajkai közül, ezzel tökéletes lehetőséget adva, hogy a nyelvemmel is felfedezzem a lány száját. Kezeivel hátratúrta a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, és ha még lehetséges volt még közelebb húzott magához. Azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat. Több barátnőm is volt már, túl voltam egy-két kapcsolaton, de, hogy valami olyan után vágyódjak ennyire, ami nem is az enyém, új dolog volt. Fogalmam sincs mit művel velem ez a nő, de teljesen elveszi a józan eszem. A hangja, a szemei, az arca, ahogy szája összepréselődik, miközben mosolyog, minden tette annyira vonzóvá teszi számomra.

1. Egybe kötött búcsú koncert

Sziasztok! Szeretném bemutatni nektek a Sugar free első fejezetét, ami egy Suga Fanfiction-t foglal magába. Ahogy a Blog címe is taglalja (Korean boys fanfiction) szeretnék több idolról is történetet publikálni. A jelenleg futó Away from you című történetem mellett szeretném ezt is elkezdeni, de mindenképpen a már futó történetem élvezi a nagyobb odafigyelésem, szóval ezeknek a részei lassabban fognak jönni. Jó olvasást kívánok, remélem elnyeri a tetszéseteket!

1. Egybe kötött búcsú koncert

Az öltözőben ültünk a három lánnyal a tükrös asztalok előtt, akik már szinte a testvéreimnek számítottak, csendben hagytuk, hogy a sminkért felelős lányok elvégezzék rajtunk az utolsó simításokat. Nem szokványos koncert volt, ezért a hangulat sem volt tele izgatottsággal, inkább szomorúan bámultunk magunk elé. Ahogyan itt ültünk tudatosult bennünk, hogy valóban itt állunk, az utolsó búcsú koncertre készülünk és egy évig nem ragadunk újra mikrofont. Mindenki várta a megérdemelt pihenését, de valahogy engem nehezebben érintett a hosszú szünet gondolata, mint elsőre hittem. Valójában nekem nem lett volna ellenemre, hogyha még is tovább folytatnánk. Már szinte láttam a szemeim előtt, ahogy újra belecsöppenek a régi unalmas életembe, visszaköltözöm Európába és csak lustálkodok, néha találkozok a családommal és a barátaimmal, talán újra elkezdek tanulni és leteszem az állatorvosi mesterképzést, amiről régen mindig is álmodtam. Akármennyire is nehéz és fárasztó munkának tartottam, hogy idol vagyok, nagyon szeretem azt csinálni, amihez valóban értek. Rámosolyogtam az engem sminkelő lányra, aki tudatta velem, hogy készen vagyok. Szemeimet a többieken járattam, ahogy a fodrász, kezelésbe vette vörös tincseimet.

Hyo Ji a bandánk maknae tagja, éppen a barátjával váltott SMS üzeneteket, míg a fodrász begöndörítette vállig érő sötét fekete fürtjeit. Füstös smink emelte ki apró szemeit és vörös rúzs telt ajkait, manóhoz hasonló arcán furcsa hatást keltett ez a sötét koncepció, de elragadó látványt nyújtott.

Mellette Ro foglalt helyet, a csapat legalacsonyabb tagja, neki már világosabb színvilágot adtak, a hosszú szőkére festett haja pedig csak kivasalva hullott vállaira, nem volt értelme többet foglalkozni vele, hiszen az elengedhetetlen kelléke a sapka már most ott volt a rapper lány feje búbján. Mikor észrevette a tekintetem felém fordulva kacsintott egyet, majd visszanézett a tükörbe, hogy tovább tanulmányozhassa kinézetét.

Az utolsó tag Min Ah közvetlen mellettem ült és a sminkessel beszélgetett arról, hogyan fogja tölteni a hirtelen felszabadult idejét. Azt hiszem ő az, akit a leginkább megviselt a híressé válás. Arcát a rózsaszín színek kombinációja fedte, ajkait pedig egy lila árnyalatú rúzs emelte ki még inkább. Hosszú göndör fekete haja volt, amit a fodrász csak egy kicsit elrendezett, hogy esztétikusabb legyen és lefújta lakkal.

Miközben a lábamat lóbáltam felborítottam a szék alá helyezett magas sarkú cipőt, amit a fellépésen kellesz viselnem. Belebújtattam a lábaimat és felálltam, hogy felvehessem a fellépő ruhámat, amit a stylist gondosan kikészített nekem, sajnos viszont hamar mennie kellett, hiszen ma ünneplik a kisfia születésnapját és arról nem szívesen maradt volna le. Még sok idő állt rendelkezésünkre, mivel előttünk lesz még egy fellépés. Ők is most tartják a búcsú koncertet, így a Big Hit Entertainment úgy döntött, hogy egyszerre zavarjuk le egy hatalmas stadionban, ezzel is spóroltak. Természetesen a bevételen nem kellett aggódniuk, hiszen két híres banda utolsó koncertjére sokan szeretnének eljutni, hogy még utoljára lássák kedvencüket. Persze a búcsú nem örökre szólt, de sosem lehet tudni, mi lesz egy év múlva. Mi sem és a rajongók sem tudhatták, ezért volt fontos, hogy még is pontot tegyünk az íre.

A lányokkal arra jutottunk, hogy megnézzük a BTS fiúkat, hiszen ahogyan mi, ők sem fognak aktívkodni egy teljes éven keresztül. Egy számunkra fenntartott helyen nézhettük végig, ahol remek rálátással figyelhettük őket, valamint a rajongóikat, akik már a fiúk feltűnése előtt hatalmasat sikítottak. Dallamos számaik voltak, így mi is élveztük a koncertjüket a lányokkal hol jobbra, balra dülöngélve, vagy pedig ha tudtuk a szöveget még tátogtunk is. A végén, amikor a búcsúzás következett, nem igazán tudták mit mondjanak, így inkább csak a rajongókat próbálták felvidítani, de az ő szemükben is csillogtak a könnyek, a rajongók pedig egyenesen bőgtek. Mi apró mosollyal figyeltük az eseményeket, ha akartunk volna se sírhattunk, mert a sminket már nem lett volna, aki visszavarázsolja ránk a staff nagy része, pedig már elment, amikor befejeződött az előkészület.  Mielőtt még a fiúk lejöttek volna a színpadról mi visszamentünk a színfalak mögé, hogy készen álljunk a saját koncertünkre.

- Lányok, ide is elérkeztünk. – kezdtem bele beszédembe Leader-ként. – Egy ideig ez lesz az utolsó koncertünk, szóval mutassuk meg, hogy mennyire szeretjük a rajongóinkat és egymást. Eldobni a szomorú arcokat, csak is mosolygós lányokat szeretnék látni. – biztattam őket, én is felhúztam magamra az önfeledten és boldogan mosolygó lányt, hiszen nagyon hálás voltam mindenért, és azt akartam, hogy a rajongók is a mosolygós Blue Shy-ra emlékezzenek, a lány bandára, akiket idáig támogattak. Bár én nem voltam koreai származású, csak itt telepedtem le, még is közel érzem magamhoz és szinte már szülőhazámként gondolok rá. Mindenképpen egy csodálatos fejezet zárul le ma az életemben és büszkén mondhatom, hogy egyetlen percét sem bántam meg. A kemény gyakorlást, a sok énekórát és tánccal eltöltött időt újra megcsinálnám.

Egy gyors meghajlásra volt időnk a BTS fiúkhoz fordulva, akik épp most jöttek le a színpadról. Ők is udvariasan meghajoltak előttünk, de nem volt időnk beszélgetésbe bonyolódni, hiszen mi következtünk. Az összevágott rövidfilm véget ért, amiben az együtt eltöltött idő volt dokumentálva, vicces jelenetek, koncert felvételek pár perces bevágásai. A hatalmas képernyőn a bandánk neve rajzolódott ki ég kék betűszínnel írva és felcsendült az első szám intro-ja. A közönség erős sikításban és üvöltözésben tört ki, izgatottan kántálni kezdték a nevünket csak arra várva, hogy végre megjelenjünk és elkezdődjön a show.

Egy kisegítő felerősítette a fejünkhöz a mikrofont és bebiztosította, hogy tánc közben ne essen le. Egymás kezét szorongatva léptünk a hatalmas színpadra, ami most csak a miénk volt. A mosolyunk szélesedett, ahogy figyeltük a rajongók mozzanatait és reakciót, elolvastunk pár táblát, de nem volt sok időnk nézelődni, hiszen az első dal elkezdődött. The Way I Love You című dalunkkal kezdtünk, ez volt a debütáló dalunk, és így régen csendült fel egy koncerten, ezért a rajongók nagy örömmel fogadták. Mikor Hyo Ji elkezdte a dalszövegét, a rajongók is vele együtt énekelték, nem volt tiszta, de láttam az éneklő lány szemében, hogy mennyire örül annak, hogy még most is szeretik ezt a dalt és tudják a szövegét. A refrént már közösen kezdtük el és éneklés közben haladtunk a színpad szélei felé, hogy közelebb legyünk a közönséghez. Sokan kinyújtották a kezüket és pedig mosolyogva megszorítottam pár kezet, de ügyelve arra, hogy senki se tudjon lerántani. A dal végéhez közeledve visszaálltunk a helyünkre és integettünk párat a két szám közötti szünetben. A következő szám sokkal gyorsabb ütemű volt Like A Monster névre keresztelt címadó dalunkkal folytattuk és a már jól begyakorolt koreográfiát kezdtük el táncolni. Ahogy a számok egymás után következtek a hangulat is egyre jobb volt. Nagyon melegem lett, éreztem, ahogy az izzadság végig folyik rajtam, a sok reflektorfény erős hőtermelését még egy radiátor is megirigyelte volna. A kimerítő tánc sem volt éppen pihentető, ennek ellenére a legjobb formámat hoztam és végig mosolyogtam, puszikat dobáltam és szívecskéket mutattam, amikor csak alkalmam nyílt rá.

A koncert felén túl voltunk. Lihegve roskadtunk le a számunkra kikészített székre a három lánnyal és a karfára terített törölközővel itattuk fel az izzadság cseppeket, majd megittunk egy liter vizet fejenként. Három percnél több pihenő időm nem volt, hiszen Min Ah szóló dala a vége felé járt. Lepacsiztam a két tovább ücsörgő lánnyal, majd helyet cseréltem, az eddig kint szorgosan éneklő barátnőmmel. Az én szóló dalom következett, ami egy angol dal volt. Kelly Clarkson - Behind These Hazel Eyes dalát választottam, aminek első akkordjai akkor kezdődtek mikor a színpad közepére pozícionáltam magam. Énekelni kezdtem, néha-néha a szemembe hulló tincseket igazgattam és a közönség között járattam a tekintetem. A BTS tagokat is felfedeztem, hogy ott ülnek, ahol nem régen mi néztük az ő koncertjüket. A dallal párhuzamosan ringatták a fejüket, de nem figyelhettem őket tovább, mivel a refrénnél erősen kellett koncentrálnom, hogy minden hang a helyén legyen. Egy nehéz dal volt a magas és erős hangok miatt, de a hangszínemnek megfelelt.

- Here I am, Once again, I'm torn into pieces, Can't deny it, Can't pretend, Just thought you were the one, Broken up deep inside, But you won't get to see the tears I cry, Behind these hazel eyes. – erőteljesen énekeltem a refrén szövegét, kicsit előredőlve testemmel, hogy jobban kijöjjenek a hangok. Ahogy a második részhez értem újra elhalkítottam a hangom és megütöttem azt a mély hangszínt, amire szükségem volt. Amikor a dal véget ért a rajongók kántálni kezdték a nevemet én pedig majdhogynem derékszögben meghajoltam a közönség előtt. A tekintetem egy magasságba került egy könnyező lány sötét íriszeivel, kedvesen rámosolyogtam, majd odanyújtottam neki az egyik fonott karkötőmet a csuklómról, örömmel kapott utána a többi rajongó pedig sikítozni kezdett körülötte. Mondtam neki, hogy ne sírjon, mire szerényen bólintott. Végszóként integettem párat, majd átadtam a színpadot az utánam következő lánynak.

Két szám erejéig még tudtam pihenni, amíg mindenki szóló dala be nem fejeződött. Újból egyszerre léptünk színpadra és elénekeltük még a megmaradt négy számot, azután már csak a búcsúzkodás volt hátra. Egymást átkaroltuk a lányokkal és a színpad közepére hátráltunk, hogy mindenki jól lásson. A kivetítőn nagyban láthatták, ahogyan hálásan pislogunk a sok emberre, akik ma este körbevesznek minket.

- Elérkeztünk a koncert végéhez. – szólaltam meg enyhén pihegve. – Nagyon köszönjük, hogy itt voltatok velünk, hiszen most egy ideig nem leszünk aktívak. – mondtam szomorkásan, de próbáltam erős maradni, hogy be tudjam fejezni, amit elkezdtem. – Sokat gondolkodtam azon, mit fogok most nektek mondani, de őszintén most semmi nem jut az eszembe. Azon kívül, hogy nagyon köszönök mindent és szeretlek titeket! – meghatódottan vizsgáltam végig a síró közönséget. – Te sírsz? – kérdeztem a mellettem sírdogáló Ro-t, kicsit felnevetve, de már az én szemeim is könnyesek voltak. – Gyertek ide. – mondtam, majd egymásba karolva csendesen szipogtunk. A rajongók hangosan kiabálták, hogy ne sírjunk, mire mi is válaszoltunk, hogy akkor ti se.

- Nagyon hálásak vagyunk ezért a két évért, amit veletek együtt tölthettünk el. Sokat nevettünk és sírtunk.. – Ro időnként megállt, hogy csitítsa a sírását, mosolyt erőltetve magamra fordultam a lány felé és letöröltem a könnyeit.

- Ez nem az a banda végét jelenti, mindenképpen visszajövünk és reméljük, hogy addig is megvártok minket. – vette át a szót legfiatalabb tagunk. Az összefüggéstelen sikítás egyre erősödött, de a koncert végére értünk, így itt kellett hagynunk a közönséget. Pihentünk egy kicsit a színfalak mögött és letörölgettük a könnyeinket. Fáradtan szálltunk be a kocsiba, ami az apartmanunkhoz vitt. 

11.FEJEZET

Az óráim végeztével le kellett darálnom egy magyarázatot, Ha Na számára is, aki tátott szájjal hallgatta végig a mai napom eseményeit, azon kívül aminek tanúja is volt. Életemben nem magyarázkodtam ennyit, mint ezen a mai napon. A legrosszabb, hogy akinek leginkább kellene hallania a magyarázkodásomat egész nap rám se bagózott. Ő az egyetlen, aki nem akarta hallani mi is történt valójában az ebédlőben, ami nagyon zavart.

- Adj neki egy kis időt. Most az hiszi, hogy becsaptátok. Nagyon rosszul esik neki, hogy nem szóltatok a viszonyról. – mondta és nyugtatásképpen megveregette a vállamat.

- Azért mert nincs is semmilyen viszony. – fújtattam idegesen, mikor észrevettem magam lejjebb vettem a hangerőt, még csak az hiányozna, ha ezt meghallaná valaki, aki nincs tisztában a valósággal.

- De ő nem így tudja. – rázta meg a fejét, majd benyomott még egy édesség rudat. Amióta elkezdődött a beszélgetés ezt majszolta, én is vettem belőle és idegesen haraptam ketté a rudat.

- Pont ez a probléma. – mormoltam. Valaki olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy majdnem elestem a lendületétől, ezután pedig egy elszántan közeledő Sehun-t pillantottunk meg a barátnőmmel, aki az elviharzott Jong In után lohol. Mikor el akar menni mellettünk, megfogom a karját és nemlegesen megrázom a fejem.

- Hagyd most egy kicsit. – mondtam Sehun-nak, aki éppen kifújta magát. Egyenlőre követem, Ha Na tervét, miszerint majd ha lenyugszik ő maga fog rákérdezni az eseményekre. De valahogy kevés esélyt láttam erre. Még is sokkal kedvezőbb terv nekünk, mintha állandóan utána kéne loholnunk.

Sehun mérgesnek néz ki, ami nem igazán illik a személyiségéhez. Ahogy láttam mindig is egy jókedvű fiú volt, akit kevés dolog aggasztott. Rossz volt látni így. Elköszöntem Ha Na-tól és próbáltam egy kis jó kedvet önteni az ideiglenes fiúmba. A személyisége nem változott meg, így ha lefoglaltam egész hamar túllépett azon a bosszantó tényen, hogy Jong In még mindig kerüli. Nekem is kezdett elegem lenni a nagy felhajtásból, amit csináltunk, szóval jól esett egy kicsit könnyedebben beszélgetni a fiúval.

- Maradj mindig ilyen vidám. Ne rontsd el a kedvedet senki miatt. – mosolyogtam Sehun-ra és megcsíptem a pofija két oldalát. Olyan volt, mint egy mókus igazán aranyos hatást keltett. Felnevettem, ahogy valami rettentő vicces fejet vágott, de véget vetett a hangulatnak Yongguk, aki komor arckifejezéssel kérdezte meg szánnák-e rá pár percet. Mosolyogva váltottunk még pár szót Sehun-nal, aztán követtem Yongguk-ot a faházunkba. Idegesen tördelte a kezét és megkért, hogy üljek le.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan. A délután úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, szóval nem tudtam el képzelni mi ez a hangulatingadozás.

- Nem akarom, hogy Jong In közelébe menj. És Sehun se olyan jó fej, mint hiszed, rossz hatással lehet rád. – kezdett bele, az én arckifejezésem pedig egyre zavartabb lett.

- Nem tudom, hogy mi ütött beléd mostanában. Sehun-nal csak barátok vagyunk, mint tudod és velem kedves. Jong In, hát, ő meg a közelembe se jön. – utolsó mondatomnál megforgattam a szemeimet, ahogy újra ráterelődött a téma. A mai napon elég sokszor. – A legjobb barátom vagy, ez nem fog változni. – mondtam neki meg nyugtásképpen, de mintha pont ekkor sápadt volna el.

- Pont ez a baj. – motyogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Nyögd ki, végre mit akarsz, vagy megyek is. – válaszoltam türelmetlenül már álltam is fel az ágyról, amikor újból megszólalt:

- Nem akarok tovább a barátod lenni. Én, kedvellek téged. – szemeiben remény csillogott, mintha azt várta volna, hogy a nyakába ugrok és kiáltozom, hogy én is kedvellek, de ez a reakcióm elmaradt. Helyette inkább megdöbbenten bámultam íriszeibe.

- Még is mióta? – arckifejezésem egyre zavartabb lett, a gondolataim pedig feladták a harcot, annyi információt kellett most feldolgoznom, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem.

- Elég régóta. De tudtam, hogy neked Jong In tetszik. – a fiú nevét maró gúnnyal ejtette ki, most először ismertem fel a féltékenységet a hangjában.

- Nem tetszik nekem, és most már esélyem sincs arra, hogy így legyen. Nem kell aggódnod. Nem megyek Jong In közelébe, de cserébe azt kérem, hogy felejtsd el, amit ma elmondtál nekem. – fordítottam neki hátat. A legjobb barátom volt, de most már nem tudok ugyan úgy nézni rá, mint eddig.

- De Jong In meg fog neked bocsátani. És te nem fogsz neki ellenállni. Kérlek, gyere vissza velem az iskolába. – Yongguk megragadta a csuklóm és maga felé fordított. Kénytelen voltam a szemébe nézni, ami annyi könyörgést és szomorúságot sugárzott.

Visszamenni a suliba? Nincs ott Jong In, Sehun és azok a lányok sem. Mennyivel egyszerűbb lenne Yongguk-kal elmenni innen, mintha ez a két hét meg se történt volna.  De akkor mi lenne az új barátságommal? Ha Na-val?

- Gondolkozom rajta, adj nekem időt. – mondtam végül sóhajtva és kiléptem a faház ajtaján, otthagyva Yongguk csalódott arckifejezését. Pár percig mozdulatlanul álltam az ajtónak dőlve, amiből a telefonom rezgése zökkentett ki. Ha Na írt egy SMS-t, hogy menjek Jong In faházához, mert a fiú hajlandó beszélni velem. Becsuktam és kinyitottam a szemem, abban a hitben, hogy biztos hallucinálok, és mikor újra megnyitom az üzenet nem lesz ott, de ott volt. Még is hogy érte ezt el?

Toporogtam pár percet Jong In házának ajtaja előtt és újra, meg újra elolvastam a barátnőm üzenetét. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam. Jong In ott feküdt az ágyon, amikor kinyílt az ajtó felém kapta a fejét és meglepődötten pásztázta végig az alakom. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtó hangosan becsapódott mögöttem és kulcs zörgése hallatszódott, ami a zárban matat. Próbáltam kinyitni az ajtót, de hiába. Ezt bezárták.

- Nyisd ki! – kiáltottam és tenyeremmel rácsaptam az ajtóra.

- Eszem ágában sincs, amíg nem beszélitek meg a kettőtök dolgát! – ordibált kintről Ha Na.

- Ha kijutok innen, esküszöm, hogy megverlek! – fenyegetőztem. Az, hogy Jong In társaságában egy kis lakásba lettem zárva jobban megrémisztett, mint a legjobb barátom szerelmi vallomása.

Jong In felállt az ágyról és szintén rángatni kezdte a kilincset, de ő sem járt sikerrel. Ugyanabban a pillanatban sóhajtottunk fel mindketten, mire egymásra néztünk és majdnem egy időben megszüntettük a szemkontaktust.

Telefonomon tárcsáztam a lány számát, aki pár csörgés után fel is vette.

- Kibékültetek?

- Nem. – vágtam rá azonnal.

- Akkor ne velem beszélgess. – mondta mindent tudó hangon és bontotta volna a vonalat, de megállítottam.

- Mikor engedsz ki minket? – szorítottam oda a fülemhez a telefont és idegesen beletúrtam a hajamba.

- Akkor, amikor végre tisztázzátok a félreértést. – hangsúlyozta ki szavait, mintha egy óvodással beszélne, aki nem biztos, hogy megérti a szavak jelentését.

- De nem érdekli. – fújtattam, ekkor parázsló tekintetem a még mindig kilincset fogdosó fiúra terelődik. Mint aki érzi, hogy róla beszélek, felém fordul, de ekkor én nézek másik irányba.

- Csak mond el neki és vagy figyel, vagy nem! – kiabált vékony hangján a lány, eltartottam a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg. Valószínűleg azért emelte fel a hangját, hogy a tőlem távolabb álló Jong In-nak is adjon egy szép tanácsot. Akkor is előbb figyelmeztethetett volna. Ha Na letette a telefont, így a szoba újra csendbe burkolódzott. A telefonom képernyőjét bámultam, leginkább Sehun telefonszámával szemezve, ő biztosan kiengedne, de akkor oda lenne a nagyszerű lehetőségem, hogy végre beszéljek Jong In-nel és most nem tud elmenekülni előlem. Eltettem a telefonom, így a legkisebb fényforrástól is megszabadultam.

- Felkapcsolnád a villanyt? – kérdeztem feszélyezetten. Nem szólt egy szót sem, már azt hittem, hogy nem akar eleget tenni a kérésemnek, de végül felkapcsolódott az éjjeli szekrény kislámpája, ami nagyjából bevilágította a helyet.

- Ami reggel történt … - kezdtem bele, de félbeszakítottak.

- Ne zavarj, csinálj bármit, de ne szólj hozzám. – morogta a fiú és bemászott a takaró alá. Mély lélegzetet vettem és megiramodtam az ágy felé. Lehúztam róla a paplant és ráültem a csípőjére, kezeit pedig a feje mellé szorítottam, hogy teljes figyelme rám irányuljon.

- Meg fogod hallgatni amit, mondani akarok. Nem hagyom, hogy úgy viselkedj, mint egy sértődött óvodás. – mondtam csípősen, szemeimmel magabiztosságot sugározva felé, hogy komolyan gondolom.

- Emlékeztetlek, hogy nálam van az erő fölény. – morogta, majd egyszerűen átfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Haja az arcába hullott, de nem igazította meg, mert akkor el kellett volna eresztenie az egyik csuklómat.

- Nem járok Sehun-nal! Csak segíteni akart, hogy ne nyírjanak ki, amiért veled lógok. Nem vele van a gond, hanem veled! – kezeimmel szabadulni próbáltam, de még mindig töretlenül az ágyhoz voltam szorítva. – A közeledben majdhogy nem híresnek érzem magam, mintha bűn lenne az, hogy érdekelsz. – az utolsó szónál beleharaptam az ajkamba, többet mondtam el a gondolataimból, mint szerettem volna.

- Ezért Sehun-hoz menekülsz? – kérdezte savanyú mosolyra húzva ajkait.

- Hát ő jobb választás volna. – vágtam vissza, arcomat közelebb emelve a fiúhoz. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ami egyre inkább elbizonytalanított, próbáltam kompenzálni, hogy minden szót hozzá vágtam, ami eszembe jutott. – Engedj már el, az istenit! – morogtam és próbáltam lelökni magamról Jong In-t.

- Mond csak, Sehun tud ilyet? – kérdezte, majd ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta. 

10.FEJEZET

Oda-vissza kapkodtam a fejem az asztal társasága és a hívatlan vendégek között. Nem tudtam mitévő legyek, mert ha elárulom, hogy valójából szó sincs erről, akkor Sehun jönne ki belőle rosszul, de Jong In érzelemmentes arckifejezését bámulva a bűntudatom hatalmas méreteket öltött. Újabb kérdések záporoztak a megdöbbent és szüntelenül mérges lányoktól, én pedig próbáltam minél távolabb kerülni tőlük, majdhogynem Sehun mögé rejtőzve. Valószínűleg ő is megunta a dolgot, mert velem együtt felállt és kiviharzott az ebédlőből maga után húzva. Az egyik faház mögé húzódtunk, hogy senki se lásson minket. Egy darabig csak csendben álltunk egymás mellett, mindketten próbáltuk megemészteni a dolgokat. Hatalmas teherként nehezedett a vállunkra a felelősség, talán Sehun-t még jobban nyomasztotta, hiszen az ő hibájából keletkezett ez a probléma.

- Most mi lesz? – szólaltam meg elsőként a fiúra szegezve a pillantásomat. Félve nézett rám, de mikor látta, hogy nem vagyok dühös már magabiztosabban méregetett. Semmit sem oldanék meg azzal, ha most leszedném a fejét, hogy mit képzelt. Sokkal ésszerűbb, ha azon kezdünk el mihamarabb gondolkodni, hogyan másszunk ki ebből a felettébb kínos helyzetből.

- Én csak arra gondoltam, hogy így majd békén hagynak titeket és nyugodtan barátkozhattok. Nem gondoltam bele teljesen, mielőtt még kinyitottam volna a számat. Nagyon sajnálom.

- Én, megértem. Azt hiszem. Nem is haragszom, mivel tudom, hogy jót akartál. Végül is egyébként se jöhettünk volna ki jól ebből a beszélgetésből, ha azt mondom, hogy nem, akkor sem hagytak volna békén, de legalább így most Jong In-t és engem is békén hagynak, viszonylag. Legalább Jong In jól járt. – motyogtam gondolataimban összerakva a fonalat, de csak is Jong In arckifejezésére tudtam gondolni.

- És mi lenne, ha nyilvánosan szakítanánk? – vetette fel az ötletet.

- De azonnal nem lehet, az túlságosan feltűnő lenne. – mondtam, a szám rágcsálását abba hagyva. – Csak később kivitelezhető, addig is el kell játszanunk, hogy egy pár vagyunk, vagy mi.

- Jong In-nak nem fog tetszeni. – húzta el a száját Sehun. – Ha most azonnal bejelentenénk, hogy vicceltünk, még akkor se biztos, hogy hamar megbocsátana. - rázta a fejét a mondandója végén, mintha teljesen abszurd lenne az ötlet.

- Legjobb barátok vagytok, biztosan nem vette be ezt a hülyeséget. – folytattam az eszmecserét. Bár a tekintete nem erről árulkodott, hogy felismerte volna a kamuzást. Teljesen felesleges ezen gondolkodom, ha valóban járnék Sehun-nal akkor sem kellene kiakadnia, hiszen köztünk nincs semmi. Az már teljesen egyéni dolgom, hogy Sehun-nal nem valószínű, hogy járnánk, mivel minden figyelmemet Jong In figyelése kötötte le, így esélyem se volt nézelődni a másik nem után.

- Szerintem, ha elmondjuk neki, hogy miért mondtad, akkor egy rossz szava se lehet, maximum annyi, hogy miért nem avattuk be. – vállrántással lezártnak is tekintettem a témát. De belül még mindig ezen aggódtam, csak nem akartam, hogy Sehun tovább agyaljon, mert már így is majdnem falfehérré vált. Most biztos önmagában szitkozódik, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta saját magát.

Az első óráról sikeresen elkéstünk, és az, hogy Sehun-nal egyszerre érkeztem meg, még inkább táplálta a pletykákat, amik már így is túlnőttek rajtunk. Próbáltam beszélni Jong In-nel, de mindig elintézte, hogy ne legyen egyedül, valamint Sehun se járt sikerrel, neki pedig megtagadta a megmagyarázás lehetőségét és elküldte. Nekem pedig csak szimplán kihasználta azt, hogy nem megyek oda hozzá, ha olyan társaságban van, akiket egyébként sem kedvelek és ők sem szívlelnek engem. Ez azért szíven ütött. Nem gondoltam soha egy percig se, hogy meg kellene utálnom Jong In-t, de most erős késztetést éreztem rá, hogy igen is a makacssága elég ok arra, hogy soha többé ne akarjak vele beszélni. A rossz tulajdonságok egyike, amit nagyon nem bírok, ha valaki a saját kis elképzelését azonnal elkönyvelte, hogy az úgy volt, és már semmit és senkit nem hallgat meg a témával kapcsolatban, mert az illető biztosan hazudna neki, ha nem az a történet következne, amit ő fejben összerakott. A makacsság legirritálóbb formája, ami csak létezhet. Hiszen a makacsság lehet jó is, de ez minden értelemben a negatív része. Egyre csak a gondolataimban szidtam a fiút, már azt kezdtem érezni, hogy az agytekervényeim nem bírják tovább a nyomást és egyéb szitokszó sem maradt, ami a szótáramban létezik. A végére már különböző nyelveken is elhangzott ugyan az a szó.

- Jól vagy? – kérdezte félve Sehun. Tenyerét a homlokomra simította, kellemesen hűvös volt, így nem ellenkeztem. Már egyébként is egy párnak vagyunk titulálva, akkor pedig ez semmi.

- Majd szétrobban az agyam, annyira felidegesítettem magam. – nyögtem ki végül. Kinyitottam a szemem és tekintetem találkozott Sehun fekete íriszeivel, ami csillogott az aggodalomtól. Intéztem felé egy kisebb mosolyt megnyugtatásként, biztosan emészti magát eléggé, nem kell, hogy még a lelkiismeretére játsszak.

- Jong In totális idióta, amiért nem hallgat meg téged.

Halkan felnevettem a szörnyű felvidítási módszeren, de azért jól esett a gesztus. Elvettem a kezét a homlokomról, majd az ölelésembe vontam a fiút. Kellemes illata megnyugtatott egy kicsit. Szorosabban öleltem, amit viszonzott, a fejemet pedig a nyakába temettem, mint egy szeretethiányos kiscica. Mikor felemeltem a fejem Jong In-nal összeakadt a tekintetünk, de elfordítottam, mielőtt ő tette volna meg és folytattam Sehun ölelését. Majd ha lehiggad, akkor úgy is meghallgatja az igazságot. Addig pedig, higgyen, amit akar. Az idegesség beszélt belőlem, még is kicsit jobban éreztem magam, ahogy elképzeltem a fiút, aki most szúrós szemekkel méreget.

Megveregettem Sehun hátát, ahogy megszólalt a csengő, így kibontakoztunk egymás öleléséből. Leült a mellettem lévő székre és kezdetét vette a földrajz óra. Ez egy olyan tantárgy volt, amiből nagyon rossz voltam, szóval rengeteg odafigyeléssel és gyakorlással sikerült mindig is fent tartani az ötös szintet, aminek egyébként mindig az alsóhatárát súroltam, de a tanár látta az igyekezetemet szóval minden alkalommal megadta a jó jegyet. Ami nagyon zavart az, hogy Sehun nagyon jó volt ebből a tantárgyból minden tanulás nélkül, így segítséget kértem tőle órán, hogy magyarázzon nekem pár dolgot. A fiú pedig nagyon élvezte a helyzetet, hogy végre ő okíthat valamiből.

Viccekbe bújtatva magyarázta el az anyag bonyolultabb részeit, ami tényleg segített abban, hogy hamar felfogjam. Együtt kuncogni kezdtünk néha, ami a tanárnőnek annyira nem tetszett. Próbáltam is leállítani Sehun-t, de tovább folytatta a viccelődést.

- Nem ismerek rád, Ni Ki, a következő órán kérem tartózkodj Oh Sehun-tól. Remélem, legközelebb nem látlak titeket egymás mellett ülni. – mondta a tanár kettőnkre felváltva nézve, mi pedig komoly arccal próbáltuk végighallgatni a tanárnő szavait.

A következő órán újra úrrá lett rajtam a pánikszerű hangulat. Yongguk-kal és Seo Jin-nel a közös testnevelés óra gondolata rémisztett meg. Valószínűleg a fiúk is hallották a híreket, miszerint lett egy pasim. Miután átöltöztem azonnal megkerestem a két fiút, akik szerencsére meghallgatták a magyarázatomat.

- Akkor miért nem mondjátok el, hogy nem igaz? – kérdezte Yongguk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ránézek egy amolyan, „ez komoly kérdés volt?” fejjel, és magyarázni kezdtem, hogy ez nem olyan egyszerű. Ha elmondjuk, akkor Sehun bűnbakká válik, amit nem szerettem volna. Nem mellesleg, hogy a többség kitalálta volna, hogy én vettem rá a fiút, hogy ezt mondja, ami pedig nekem nem lett volna előnyös. Még tesi közben is a fiúk ötleteléseit hallgattam, egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább ők hajlandóak hinni nekem és biztatni, ami nem mondható el egyesekről. 

9.FEJEZET

Egy fel-leemelkedő kemény mellkason ébredtem, a végtagjaim teljesen el voltak gémberedve, csodálkoztam, hogy nem ropognak, ahogy megmozdultam. Teljesen összezavarodtam, hogy mit keresek Jong In mellett. A tény pedig homály volt, hogy én kerültem át a másik ágyra, vagy pedig ő jött át az enyémre. Óvatosan kikeltem az ágyból és magára hagytam az angyalian békés arccal alvó fiút. Ránéztem az órára, ami még korai időpontot mutatott, egy teljes óra állt rendelkezésemre, még a tanítás kezdete előtt. Visszasomfordáltam a másik ágyhoz és ledőltem egy kicsit. Viszont fel kellett állnom és ki kellett mennem az erkélyre, hogy visszahívjam, Ha Na-t, aki vagy négyszer hívott az este folyamán. Pár csörgés után nyögdécselve felvette. Valószínűleg most keltettem fel.

- Miért hívtál? – halkan beszéltem, mert nem akartam felébreszteni a bent durmoló fiút.

- Még kérdezed?! Hol a fészkes fenében vagy? Tudod, hogy mennyit zaklatott tegnap este Yongguk? – hangja pár oktávval feljebb szökött, kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne szakadjon be a dobhártyám.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem kétségbeesetten. Teljesen ki lehet akadva a fiú, este nem gondoltam át ezt az ott alvós dolgot és most ez visszaüt rendesen. Szerintem már össze is csomagolt nekem, hogy gúnyosan közölje, akkor miért nem költözök hozzá. Belegondolni is rossz volt, hogy ez megtörténhet.

- Nyugalom. Falaztam neked, de ezért még nagyon sokkal jössz nekem. – mondta most már higgadtan visszavéve a hangjából.

- Köszönöm! Megmentetted az életem. De mit mondtál neki?

- Azt, hogy nálunk alszol a pótágyon. Ne tudd meg meddig győzködtem, hogy elhiggye. Állandóan bizonyítékot akart, hogy adjam oda neked a telefont. Mikor mondtam, hogy alszol azt akarta, hogy keltselek fel. – szinte éreztem, ahogy mondandója közben bosszúsan ráncolja a szemöldökét. Teljesen kitelik Yongguk-tól ez a fajta viselkedés. – bólogattam tudatalattimban.

- Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. – kértem őszintén bocsánatot. Nagyon jól tudom, hogy Yongguk mennyire is fárasztó tud lenni. Első kézből tapasztalom.

- Ki engesztelhetsz, ha mesélsz, még is miért nem mentél haza éjszaka. – sokkal élénkebben kérdezgetett tovább.

- Nem kell semmi rosszra gondolni. – állítottam le a lány fantáziáját. – Jong In-nél aludtam. De tényleg csak aludtunk. – mentegetőztem.

- Aish, te nő. Kiállom érted a poklot és még csak szaftos részletekkel sem tudsz szolgálni nekem. – panaszkodott.

- Miért foglalkoztat téged egyáltalán az életem? – válaszoltam kérdéssel.

- Mert nekem nincs életem. Valakiét élni kell.

- Mi van Seo Jin-nel? – mikor ráeszméltem, hogy hangosabban kezdtem el beszélni, újból lehalkítottam magam és az ajtó irányába néztem. Ha szerencsém van nem keltettem fel a fiút.

- Mi lenne? Szerintem azt sem tudja, hogy létezem. – hangja csalódott volt, de próbálta elrejteni előlem.

- A barátja vagyok, ezen, simán változtathatunk. – próbáltam lelket önteni belé, de szégyellősen elutasította az ajánlatomat. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen mosolygós és társasági lány könnyebben boldogul a szerelmi ügyekkel, de nála láthatóan nem így volt.

- Most leteszem, majd találkozunk az órán. – köszönt el. Én is benyögtem egy sziát és bontottuk a vonalat. Amikor visszamentem a házba Jong In egy teljesen más pozícióban feküdt, mint ahogy ott hagytam. Egyik kezével a párnát öleli, a takaró félig lecsúszott róla és a lába is lelóg az ágyról. Majdnem elnevetem magam a röhejesen aranyos látványtól, de még mielőtt bekövetkezne a számra tapasztottam a kezemet.

Felhúztam a csípőjén pihenő takarót az izmos vállaira és óvatosan kiszedtem pár tincset, ami a szemébe lógott. Megpillantottam az éjjeli szekrényen lévő telefonját, a kezembe vettem és beállítottam neki egy ébresztő órát, azzal a jegyzettel, hogy ne késsen el. Lajhár lassúsággal csoszogtam a saját faházamhoz és majdhogynem világfájdalmas képpel léptem be az ajtón. A két fiú halkan beszélgetett, de amikor beléptem az ajtón mindketten felém fordultak. Halkan köszöntem és odacsoszogtam az ágyamhoz.

- Milyen volt a csajos este? – kérdezte Seo Jin. Tömören válaszoltam egy „jó” szócskával, majd kikutattam a mai ruhámat.

- A testvérem szeretne mondani valamit. – mondta erélyesen Seo Jin, majd megbökte a testvérét. Kimásztam a fürdőből frissen és átöltözve, majd helyet foglaltam az ágyam végében. Csendesen vártam mi fog most következni.

- Figyelj, Ni Ki, bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon gyerekes vagyok mostanában, de próbálok majd erre figyelni. Szóval kérlek, ne menekülj előlem. – kínosan a hajába túrt és dörzsölni kezdte a tarkóját, rám nézve a válaszomat várta. Elmosolyodtam és odacsoszogva megöleltem a fiút.

- Semmi gond. – mondtam.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta el magát Seo Jin, majd vasszorításába fogott engem és a testvérét. A maradék levegőt is kiszorította a tüdőmből, de éreztem ebben a hatalmas ölelésben a szeretetet. Úgy éreztem magam, mintha a testvérük lennék. Örültem, hogy kibékültünk, de a légkör most sem volt olyan, mint régen. Valami nagyon zavarta Yongguk-ot mostanság, de én nem tudtam, hogy mi az, és ha megkérdezném, valószínűleg nem válaszolna rá.

Családias hangulatban mentünk az ebédlőbe, hogy elfogyasszuk a reggelinket. A két fiút elhívta az asztalához pár fiú, akikkel a napokban barátkoztak össze. Bocsánatkérően pislogtak felém én pedig megnyugtattam őket, hogy nincs ezzel semmi baj.

Végül egy asztalhoz kerültem egy igen különös társasággal. A kör alakú asztalt négyen foglaltuk el. Jobb oldalról haladva én, Sehun, Ha Na és Jong In. Mindenki az evéssel volt elfoglalva, de egészen nyitottan cseverésztünk is az asztalnál. Nem ismertük nagyon egymást, hiszen nem voltunk összeszokott társaság, de sok közös témát tudtunk találni. Ha Na egyik viccén nevetett a társaságunk, amikor egy csapat lány közelítette meg az asztalunkat. Az elszánt tekintetekből láttam, hogy nem számíthatok sok jóra. Sokukat felismertem a tegnapi technika óráról, szóval körvonalasan fogalmazódott bennem, hogy mire számítsak a tegnapi magán akcióm után. Kortyoltam egy pohár vizet, amikor az egyik lány feltette az igazán kínos kérdését:

- Jong In és te egy pár vagytok?

Ivás közben hirtelen akartam levegőt venni, így az lett a következménye, hogy hevesen köhögni kezdtem. Valamit mondanom kellett, de a nemen kívül más nem jutott eszembe és valószínűleg nekik nem lenne kielégítő válasz, sem pedig meggyőző.

Majdhogynem az egész ebédlő a kis jelenetünket nézte, ami egyre kínosabb és kínosabb lett, ahogy csendbe burkolóztunk. Jong In szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Sehun megelőzte.

- Teljesen kizárt, mivel Ni Ki az én barátnőm. – mondta teljes nyugodtsággal a mellettem ülő Sehun, mondandója után pedig átdobta karját a vállamon és kicsit maga felé húzott. Az egész évfolyam bamba szemekkel bámult minket, az arcukról pedig leolvasható volt mennyire nem számítottak erre a fordulatra. De a legmeglepettebb mind közül, azt mondanám én voltam. 

8.FEJEZET

- Sajnálom, de erre az órára kénytelenek lesztek más párt keresni. – mondtam, engem is meglepő magabiztossággal.

A lányok nagyon ellenségesen néztek rám, majdhogynem félnem kellett nehogy valamelyik, úgy gondolja, hogy ő nem szeretne mégis más párt találni. Végül megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy a tanár kimondta a végszót. Jong In-nel leültünk az egyik asztalhoz.

- Köszönöm. - suttogta, hogy csak én halljam meg, a körülöttünk lévők pedig ne. Aprót biccentettem, még mindig zavarban voltam, ahogy eljátszottam a kemény csajt pár perccel ezelőtt.

- Jól van, úgy látom, mindenkinek van párja. – nézett végig a társaságon a tanár. – Az alapanyagok előttetek vannak, ezt az előző csoport gyűjtötte össze szóval nem kell ezzel bajlódnotok. Csak arra koncentráljatok, hogy egy jó madáretetőt készítsetek. Jó munkát! – amint befejezte a Park tanár úr a beszédet, halk beszélgetés lepte el a termet. Magam elé csúsztattam egy nagyobb fadarabot és kezembe vettem a kézi fűrészt is, készen arra, hogy megalkossam a madáretető alapzatát.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Jong In, aggódó tekintettel vizslatva a kezemben lévő éles tárgyat.

- Nem vagyok olyan szerencsétlen, mint látszik. – emeltem felé mutatóujjamat, egyenesen kikértem magamnak a kételkedését.

- Hagy segítsek legalább. – mondta, majd megragadta a fűrész másik végét. Először be pozicionáltuk a helyét, majd felém kezdtem húzni, majd cseréltünk és a fiú felé mozdult a fűrész. Végül 5 perc kemény munka árán elvágtuk a fa kellő részét és lefektettük az asztal közepére. Még vágtunk kisebb darabokat, ami a ház oldalaként fog funkcionálni, azután már végleg letettük a vágó szerszámot.

- Látod, nem lett semmi bajunk. – mosolyogtam a fiú felé „én meg mondtam” pillantást küldve. Ő is csak mosolyogva megforgatta a szemét, majd hozzákezdtünk a ragasztáshoz. Én nyomtam a ragasztó csíkot, ő pedig oda helyezte a fadarabot.

- Ez nem egyenes. – figyelmeztettem, majd a helyére csúsztattam a fát. Zavartan kaptam el a kezem Jong In kezéről.

- Bocsánat. – motyogtam. Ingatta a fejét, biztosítva arról, hogy nincs baj. Csendesen folytattuk a munkát, de később már sokkal, fesztelenebb hangulattal tudtunk barkácsolni tovább.

- Nagyobb kell, szerinted, hogy fér be ide egy madár is? – néztem felváltva a fiúra, majd az ajtónak titulált lyukra.

- Megoldja. – mondta összehúzott szemöldökkel az ajtót bámulva, mintha csak attól, hogy nézi majd nagyobb lesz.

Nevetve megráztam a fejem, majd vágtam egy nagyobb nyílást, így végül felkerült a szemben lévő oldal is egy nagyobb méretű ajtóval. Odavittük a tanárhoz, aki meg dicsérte a munkánkat és elengedett minket 15 perccel hamarabb. Fogalmam sem volt, mit kezdjek a hirtelen rám szakadt szabadidővel. Ez volt az utolsó óra, így nem is volt más dolgom.

- Mit csináljunk? – kérdeztem a mellettem sétáló fiútól. Láthatóan elgondolkodott, de nem úgy tűnt, mintha bármi értelmes is az eszébe jutott volna.

- Elmehetünk a faházamba beszélgetni. – mondta pár perc gondolkodás után. – Úgy értem, tényleg csak beszélgetni akarok, nem tervezek semmit. – kezdett el mentegetőzni, mire elnevettem magam. Amíg nem mondta eszembe nem jutott volna ezt gondolni.

- Értem én, benne vagyok. – bólintottam.

Elbaktattunk a házáig, ahol aztán elnyúltam az ágyon. Jong In törökülésben mellém telepedett, majd megigazította a haját, ami ismét a szemébe hullott.

- Hogy-hogy saját faházad van? – kérdeztem meg az első dolgot, ami már nagyon fúrta az oldalamat a buli estéje óta.

- Zsúfoltak a szobák a fiúknál és pont elférnek, hogy a két testvér ugye veled lakik, így én kaptam egy sajátot. – rántotta meg a vállát könnyelműen.

- Értem, szóval ezért. – bólogattam. – De nem rossz egyedül itt? – néztem körbe a szobában. Most már én is feltornáztam magam ülési helyzetbe.

- Legalább tudok aludni. Sehun kegyetlenül horkol. – mondta egy kis fintorral az arcán, amitől kuncognom kellett.

- Yongguk is szokott, amikor zenét hallgatok este még azon át is hallom. – ráztam meg a fejem rosszallásomat kifejezve.

- Képzeld el ha Sehun-nal egy szobába kerülne, megindulna a földrengés. – humorizált, mindketten nevetni kezdtünk és visszadőltünk az ágyra.

- Hah, nem akarok vissza menni a házba. – sóhajtottam pár perc múlva. – Yongguk mostanában nagyon hamar mérges lesz, és mindig csak veszekszünk. – panaszkodtam.

- Féltékeny, hogy a kis antiszoc Ni Ki másokkal is barátkozni merészel. – gúnyolódott, és megpróbálta utánozni a szobatársam mély hangját, eléggé kevés sikerrel, de engem megmosolyogtatott.

- Várj, te most le antiszocialistáztál? – kérdeztem vissza.

- De hiszen az vagy. Fél éve ülök melletted angolon és még sosem láttam, hogy beszéltél volna valakihez a két fiún kívül. De látom a fejlődést, Ha Na-val úgy látom, jól kijössz, meg Sehun-nal is. – mikor Sehun-t említette, mintha egy kis neheztelés lett volna a hangjában.

- Te sem vagy éppen olyan nagymenő dzsigoló, mint az iskolában tűntél. – vágtam vissza. – Egész kedves vagy. – helyesbítettem, majd mutatóujjammal megböktem a homlokát.

- Szerinted milyen vagyok? – kérdezte komoly arccal. A szemembe nézett közben, míg én gondolkodni kezdtem.

- Fogalmam sincs, csak azt látom, amit mutatni akarsz. – kezemmel oldalra túrtam a hajam, hogy én is akadálymentesen tudjak nézni a fiú fekete szemeibe.

Jong In csábosan elmosolyodott. Már jócskán benne jártunk a délutánban és a nap kezdett lemenni, de én még mindig itt fekszem Jong In ágyán és beszélgetek vele.

- Itt maradhatnék éjszakára? Nem akarok most Yongguk-kal veszekedni és biztos kezdené, amint belépek az ajtón. – forgattam meg a szemeimet.

- Maradhatsz, ha megígéred, hogy nem horkolsz. – vette viccesre a figurát, az előbbi beszélgetésünkre utalva. Nevetve megütöttem a mellkasát és rosszallóan ránéztem. 

Átmásztam a másik ágyra és ruhástól beletemettem magam a paplanba. Még beszélgettünk egy kicsit, de mindketten fáradtak voltunk már.

- Add a kisujjad. – szólal meg egy idő után Jong In. Értetlenül oldalra fordítom a fejemet és kérdőn nézek a fiúra, aki látszólag nem viccnek szánta az előbbi kijelentését. Keze kint lógott az ágy szélén, félénken, de engedelmesen ugyan úgy kinyújtottam a kezemet, hogy lelógjon az ágyról, Jong In pedig összefonta a kisujjainkat.